Egy nap, talán megvan az már 15 éve is, amikor kicsi szöszi lányaimhoz vendégek érkeztek. A szomszéd tanyából látogattak el hozzánk a gyerekek az anyukájuk kíséretében. Míg az aprónép játszott, mi beszélgettünk semmiségekről, mígnem egyszerre csak valamelyik gyerek nekiment a járdán álló zsáknak, ami teli volt dióval. A zsák felborult és a dió szerteszét gurult.

Én odaslattyogtam a zsákhoz és elkezdtem felszedni a szemeket, hogy ne okozzon balesetet a következő kanyarban. Szépen, akkurátusan, ahogy mindig is szoktam, kívülről befelé haladva amortizáltam a rakást és egyesével pakolgattam vissza a diókat a zsákba. Meghatároztam, melyik irányból indulok és szigorúan tartottam magam, hogy csak abból a sávból szedhetek, amit előzőleg kijelöltem magamnak. Kimondottan élvezem az ilyen “látványos”, lassú munkát, amikor az apró lépések eredményeként valami egészen grandiózus átalakulás történik idővel. Ilyen a kötés, a kézzel varrás, a gyomlálás, a festés…. és hát egy csomó más dolog is.

De akkor persze erre nem gondoltam és semmi tudatosság nem volt bennem, csak a belső hang, hogy “ez így most jó”. Élveztem. Egészen addig, míg a szomszédasszony utánam nem jött egy seprűvel meg egy lapáttal és közölte – kicsit talán gunyorosan is, hogy így gyorsabb lesz és elkezdte fellapátolni a szépen kialakított rendszeremet.

Leforrázva éreztem magam. Ahogy a tudatomig eljutott, már sértve is. Felrémlettek bennem gyerekkori emlékeim, ahogy kiszedik a kezemből a félig megkopasztott csirkét, mert miért nem “túrom le” a tollát, ahelyett, hogy a szárnyával pepecselek. Ezután az emlékezetes csirkés eset után már mindent igyekeztem az elvárások szerint gyorsan csinálni, csak hogy ne vegyék el tőlem. Persze, így az élvezet sem volt már olyan…

Azért, amint azt a fentiek mutatják a hajlamom megmaradt erre a lassú pepecselésre és a mai napig semmit sem “tudok” gyorsan csinálni, de amíg úgy gondoltam, hogy ez baj, hiba, defekt, addig egyszerűen csak bénának gondoltam magam.

Mit ad Isten, a mai életmód guruk meg pont arról beszélnek, hogy lassulj le. Végre megkaptam a racionális magyarázkodási lehetőséget, ami akkor, a diók esetén még nem volt a kezemben. Csak álltam ott bambán és hagytam, hogy fél perc alatt eltakarítsák örömöm forrását. Mit mondhattam volna? Egyáltalán kellett volna valamit mondanom?

Ma már kioktatnám a szomszédasszonyt, hogy a teljesítménykényszer nem a biztos öröm forrása, és hagyja szépen, hogy játsszak egyet, mert ez jót tesz a mentális egészségemnek. De akkor az ösztöneimmel, belső megérzéseimmel, gyermeteg játékaimmal egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, akinél semmi sem áll puccban, aki semminek nem ér a végére záros határidőn belül és feleannyi munkát se tud elvégezni, mint egy “rendes” asszony.

Magamhoz ölelném most azt a szerencsétlen anyát, aki én voltam akkor, és elmondanám neki, hogy ne féljen, nincs vele semmi baj, csak ő – a többiekkel ellentétben – képes érezni azt, hogy mi a jó NEKI anélkül, hogy racionalizálna és el tudná mondani tudományos kutatásokra alapozva, hogy miért is van rendben az, ahogyan csinálja a dolgait.

Kívánom mindenkinek, hogy aki hallja ezt a belső hangot, az ne hagyja, hogy a külvilág megmagyarázza neki észérvekre hivatkozva, hogy miért rossz, amit hall!